image_pdfimage_print

DEMJÉN ISTVÁN (1933-2008)

neveléstörténész, költő, festő

Demjén István festés közben

Demjén István festés közben

“Legalább egy szónyit
belekarcolni az időbe:
életünk darabjaiból kirakni
falára emberi voltunkat.”

Demjén István

ÉLETRAJZ

A Borsod megyei Alsóábrányhoz tartozó Káptalan-tanyán születtett 1933-ban. Az elemi és általános iskolát Alsóábrányban végezte el, majd beiratkozott a sárospataki tanítóképzőbe, ahol 1955-ben kapott tanítói oklevelet. Később tanárképző főiskolákon tanult: rajz-földrajz szakon Egerben, pedagógia szakon Nyíregyházán. Ezek után iratkozott be az Eötvös Lóránt Tudományegyetemre, és szerezett pedagógiai előadói diplomát és doktori fokozatot.

Tanított alsó és felső tagozatban, volt iskolaigazgató, több mint húsz évig szakfelügyelő. Már több évtizede neveléstörténettel foglalkozott. A református népiskolák kutatását végezte és évtizedek óta gyűjtötte az iskolatörténeti dokumentumokat, szellemi és tárgyi értékeket. A nagymennyiségű gyűjtött anyagot – felajánlása után – a Művelődési Minisztérium 1986-ban közgyűjteménnyé nyilvánította.

A gyűjteményt Szendrő, akkori nagyközség fogadta be, biztosított épületet. Nyugdíjazásáig a gyűjtemény vezetője volt. Azóta is a szendrői Közművelődési Központ intézményeként működik és kutatható.

Kutatásai eredményeit könyvekben összegezte. Az első kötet 2000-ben jelent meg “Református népiskolák, népoktatás B.-A.-Z. megyében 1565-1670” címmel. A második és harmadik kötet is összeállt lassan és kiadásra vár.

A családban mesén nőtt fel. Ennek hatására már gyermekkorában próbálkozott meseírással, versírással. A versírásnál maradt. Versei megjelentek folyóiratokban, antológiákban, általános iskolai tankönyvben, majd önálló kötetekben is.

Gyermekkorában szívesen rajzolt, festett. Eddig több, mint ötven kiállításon mutatta be képeit. Szívesen állított ki kisfalvakban és mutatta meg festményeimet az ott élő gyermekeknek, öregeknek. Festeni Jakuba Jánosnál, Nagy Ernőnél és Imreh Zsigmondnál tanult.

Pedagógiai munkája mindig falun tartotta. “Odakötözött.-ragasztott-kényszerített a fákhoz, a hajnalokhoz, napnyugtákhoz, a falusi emberek arcára barázdákat szántó gondokhoz, az ittélők apró örömeihez. Mindezek belevésődtek a szívembe, lelkembe, szemembe és kezembe. Ezek a vésetek, nyomok határozzák meg verseim és képeim tartalmát.” – mondta.

Nyugdíjazása óta a Bükk lábánál épült Cserépfalu kisközségben élt és dolgozott: végzezte neveléstörténeti kutatómunkáiját. Festett és írta a verseket. Létrehozta a Magyar Comenius Társaság B.-A.-Z. megyei Kutatócsoportját, három éve útjára indította a megye művelődéstörténeti folyóiratát “Művelődés és Pedagógia” címmel.
Tagja volt a Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztályának, a Magyar Comenius Társaságnak, a Magyar Pedagógiai Múzeumok Eötvös József Baráti Körének. Dolgozott a Matyóföldi alkotók és Művészetpártolók Egyesületében, a mezőkövesdi Irodalmi Kávéházban. Lakóhelyén működtette a “Gang Galériát”.

Újabb verseskönyve kiadásán dolgozott, amely azonban már nem jelent meg.

Demjén István a kertben

Demjén István a kertben

Demjén István: Harang hangjára énekelnek

Nézz csak körül errefelé is Uram!
itt, ahol életem nekidől egy fának,
gyere, nézz szét,
el sem tévedhetsz, emberek várnak,
akiknek hátuk a domb hajlása,
homlokuk térdepel a földön:
könyörögnek,

a harangszó már kiült a dombra,
tódul a falu, mennek föl bicegve,
mellé ülnek:
a harang hangjára énekelnek,
énekelnek, nem sírnak,
itt az emberek csak a
pincék fölötti dombon:
a temetőre hajolva sírnak,

gyere Uram, ülj le te is
oda melléjük s láthatod,
ott lent már mosakodik a patak,
hogy ragyogjon arca, majd ha rádnéz,
a kövekben, gödrökben bukdácsolva
mennek az utak, hogy várjonak
az első háznál, ahová
gyökeret-eresztett botokra
támaszkodva botorkálnak,
csoszognak, sántikálnak eléd a vének

hisznek itt az emberek,
tudják, hogy jössz és lesz másnap,
tán még tovább is . várják:
söprik a szobákat, az udvarokat,
hogy tiszta legyen a holnap,

az alkony ébredő csillagok alá
feszül, vackol, bújik a falu,
csapatokba verődve járja
a csend a sovány utcákat,
egy kis ablakon túl, bent,
könnyező fény szipogva
az asztalnál gyertyát éget,
a harangszó a toronyból kiált:
elszállt, elment ismét egy fáradt,
ráncokba burkolózó öreg lélek,
elszállt, elszállt,
mint varjú, gubbaszt
a csöndben a gyász,

lefekszik minden, behunyja
apró szemét az falu összes háza,
szemhéjak alatt emberek vágya,
száraz füvek az árkokban elnyúlva
forgolódnak a hajnalt várva,

én állok a falu-széli
patakhídon, a hold alatt:
bekiáltani a házak közé
a gyökerekbe-akadt-lábúaknak,
ha felbukkan a Berezd-tetőn a virradat,

nézz csak körül errefelé is Uram!
köztünk, a hegyen, a kertek alján,
ahol már hamvad a nyár
s a fákon tüzét most az ősz
szítja, gyújtja, jelez,
jöhet a tél, hallgathatjuk
szép meséit a kikeletről,

gyere Uram, lássad, barna barázdákban
megyek a dombon a Nap felé,
karolom őseimet,
szólok hozzájuk, ültetem őket
eke-vetette rögökre,
szedek nekik fényes sugarakat,
égben fürdött őszi virágot,
s kérek fejükre sárga
levelektől aranykoronát.